Nos… az ESTA szabvány eredetileg 5-tűs XLR csatlakozókon volt. A specifikációk tartalmaztak egy rendelkezést a 3-tűs XLR „nem megfelelő” használatára vonatkozóan bizonyos korlátozott alkalmazásokhoz.
Nos, ez repült. A 3-tű gyakoribb, így a gyártónak több lehetősége van megtalálni a lehető legolcsóbbat. Így a fogyasztói, a pro-sumer, a költségvetési és az alsó kategóriás bérelhető felszerelések dominánssá váltak a 3-tűvel, csak néhány 3-to-5 adapterrel a konzol végén.
És bár a szabvány a magasabb karakterisztikus impedanciájú, kisebb kapacitású (és általában robusztusabb) kábelekre vonatkozik, elkerülhetetlen volt, hogy a pénztárcabarát helyszínektől a rohanós betöltésig elkerülhetetlen volt, hogy a hanghoz tervezett kiegyensúlyozott kábelek kerüljenek sorba.
Szóval ez elmélet. A gyakorlatban, és még az USITT is elismeri, a rövid futásokat megúszhatja. A két legnagyobb probléma az, hogy a tipikus kábel és csatlakozók rosszak. Ha valaha is pro DMX-kábellel telepített, ez a sima szürke cucc keményebb és jobban felépített.
És akkor ott a lehetőség, hogy egy idióta az egyiket a másikba kapcsolja. Különösen rossz, ha fantomerőről van szó.
(Nem olyan rossz, mint az a kis számú öngyilkos bolond, akik alacsony feszültségű rendszereket kötnek össze azokkal az olcsó és egyszerű hardverboltokban kapható HÁLÓZATI csatlakozókkal…!)
Az utolsó kalaptrükk a DMX512-vel, hogy figyelje a befejezéseket. A modernebb felszerelésekről gyakran azt feltételezik, hogy önműködően lekapcsolnak, és automatikusan észlelik, ha a lánc végén vannak. Ez nem mindig működik. A rossz csatlakozók, a lezárások hiánya és a tápvezetékek megszakadása a szokásos gyanúsítottak a DMX512 meghibásodása esetén. A topológia és a jel természete miatt azonban ritkán könnyű kitalálni, hol történt a hiba. Egy másik univerzumban lévő rossz talaj villogást okozhat egy teljesen más láncban. Láttam.
